A színház: Amikor születésem után egy évvel, 1952-ben apám megnézte a bérbe vehető tanácsi lakást, kiderült, hogy a család már korábban is lakott itt. A legrégebbi történet a két-hároméves ikerről, Baracs nagybátyáimról szól, akik kiültek az ablakba, és lábukat lóbálva nézték az Operaházat 1903-ban. Mari, a szobalány ijedtében elejtette a tálcát, a csörömpölésre az ikrek visszafordultak, de nem ijedtek meg, Mari odalopódzott és lekapta őket az ablakból. Az egyik iker sajnos később egy gyerekbetegségben meghalt, de Baracs Sándor 101 évig élt, a húszas évek óta Hollandiában. Itt nőttünk fel, mi is néztük az Operát az ablakból, pontosan tudtuk, melyik előadásnak mikor van vége, mikor oltják el a díszkivilágítást. Azért is jó volt ilyen közel lenni, mert amikor a Borisz Godunov gyerekkórusában énekeltünk, az első jelenet után jelmezben hazajöhettünk néhány baráttal együtt vacsorázni, és kényelmesen visszaértünk második jelenetünkre, ahol elvesszük a bolondtól a kopejkákat. Apám szerette a lakást, mert lejárhatott a Művészbe kávézni, anyám folyton panaszkodott, hogy nem jó a levegő, és minden hétvégén kivitt minket a ház előtt megálló négyes busszal a budai hegyekbe. A zongora a középső szobában állt, ha Ádám itt gyakorolt, nekem a csellómmal a kis udvari szobába, Eszter szobájába kellett menekülnöm, ahol elviselhető volt az áthallás. A szülők aludtak az egyik oldalon, ahol most a társalgó van, mi, fiúk a másik oldalon, és középen, ahol most a színházterem van, volt az ebédlőasztal, körülötte ültünk általában együtt, elég kényelmetlen régi székeken, de ezeket a családi darabokat a szülők ereklyeként tisztelték, szó sem lehetett arról, hogy kényelmesebbre cseréljük. Itt rendeztük az első avantgárd színházi előadásokat, happeningeket a hatvanas évek végén barátaimmal, Ascher Tamással, Böszörményi Lászlóval, Zentai Zoltánnal. 1970-ben innen költöztem Bécsbe. Anyám sokat betegeskedett, 1990-ig, haláláig élt itt. Apám egyedül maradt 90 éves korában. Amennyire lehetett, látogattuk külföldről, majd szerződtettünk egy ápolónőt, hogy ne legyen egyedül. Még öt évet élt, járt a koncertjeinkre, mindig volt valami kritikai észrevétele. Korábban, még a háború előtt ő a Vígszínház zenei vezetője volt. Ebben a szobában hallgattuk történeteit Varsányi Irénről, Hegedűs Gyuláról, Csortos Gyuláról, a Grósz-házaspárról. Talán már akkor eldőlt, hogy ennek a lakásnak színházzá kell válnia.